Fürdőszoba

A mai világban építkező ember el sem tudja képzelni, a leendő otthonát fürdőszoba, W. C. , vagy háztartási szoba nélkül. Pedig a múlt század közepén még a lakásokban a mai értelembe vett legegyszerűbb fürdőszoba is fényűzésnek számított, és csak a legkiváltságosabbak előjoga volt. Sőt megdöbbentő az a statisztika, miszerint századunk 70-es éveiben az európai színvonalat figyelembe véve, Nyugat- és Közép-Európa országaiban ugyan 100%-ban volt villany, és 50-90%-ban volt folyóvíz, de a fürdőszobával ellátott lakások százalékos aránya ennél sokkal rosszabb képet mutat.

Fürdőszobával ellátott lakás például Angliában több mint 60%. (Nem csoda, hiszen innen ered a modern városi csatornázás ötletének első kivitelezése). Svájc 56%-kal az előkelő második helyet foglalja el e téren, de ez után meglepő, hogy a szomszédos Ausztria már csak 11%, Belgium 8%, Franciaország pedig csak 6%-kal részesedik a lakások ezen komfort fokát növelő tényezőből.

Joggal kérdezik? Na és Magyarország ? Hát kérem ugyanezen statisztika szerint, habár nálunk csak a lakások 60%-ban volt villanyáram, és csak 20%-ban folyóvíz, mégis a lakások 13%-ban volt fürdőszoba. Ez köszönhető a 60-as években kezdődött házgyári lakásépítéseknek, ahol a vizesblokk, és ezáltal a fürdőszoba és W.C. alapfelszereltsége lett a lakásoknak. (A panellakások akkori szükségességét sok hátrányuk mellett, utólag ez a tény igen is indokolja). A fenti kimutatás alapján büszkén mondhatjuk, hogy Európa tiszta népei között foglaltuk el helyünket, és akkor még közfürdőinkről nem is beszéltünk. (Statisztikai adatainkat Dr. Reischl Antal Tanár úr 1973-ban megjelent, általam nagyra értékelt művéből merítettem.)

Ezek után vizsgáljuk meg a mellékhelyiségek rövid történetét és az akkor élt ember tisztálkodási szokásait. Már Babilonban boltíves fedésű utcai csatornahálózat volt kiépítve a szennyvízelvezetésre, míg Egyiptomban tudomásunk van róla, hogy Kleopátra fürdőmedencéjét rendszeresen szamártejjel tölttette fel fürdőzései alkalmával. A görög mintára épült római fürdők komfortfokozata még a ma embere számára is irigylésre méltó.

A modern fürdőzés megteremtését a római korból származtatjuk mikor is a polgárok házaiban megjelentek az első magáncélú használatra épített fürdőhelyiségek. Külön meg kell említeni, hogy ebben az időben, de már Egyiptom nagy városainak villáiban is, külön helyiségek épültek olyan célra, melyben az éjjeli edényeket tárolták. Ezek lehettek a mai W. C. ősi megfelelői.

Rómában ez időben a fürdőket, balneumokat, használta a nép tisztálkodásra. A köznép a leírások szerint nyolcnaponta vette igénybe. Az otthonokban, úgynevezett mosókonyhákban fürödtek, melyeket latinul lavantrináknak neveztek. A fiatalság és a szegényebb polgárok a Tiberiszt használták tisztálkodásra.

Augustus császár, görög mintára közfürdőket építetett, de a birodalom vége felé Konstantinos idejében Róma már közel 1000 balneummal rendelkezett.

Ezek a fürdők természetesen a köz javát szolgálták, de léteztek még az úgy nevezett császári fürdök is, melyek a kiváltságosak, fürdőhelyei voltak.

Ezeket a fürdőket termáknak nevezték, melyek nem csak a tisztálkodás igényeit elégítették ki, hanem a kikapcsolódást, a szórakozást az üzletelés, és az örömszerzés időtöltését is biztosították.

Ezek a szokások bármennyire is hihetetlen, kisebb városokban, sőt falvakban is épen úgy elterjedtek, mint a provinciákon. Példa erre Pannónia és ezen belül is Aquincum, ahol napjainkig 9 fürdőhelyet tártak fel régészeink.

A Római birodalom bukásával a tisztálkodás is alább hagyott, hiszen a középkor vallásos embertípusa a meztelenséget szégyenletes cselekedetnek minősítette, és ezért a jó módban élő emberek többsége is a tisztálkodási szokásokat mellőzte, vagy csak ruhástól volt hajlandó, úgynevezett merülő dézsákban megfürdeni.

Velasqes, Spanyol festő szerint a madridi Escoriálban a király állttal járt folyosók az ottlévő teremőröktől és vizeletük szagától bűzlött. A Napkirály otthonában Franciaországban sem volt később mit dicsekedni, hiszen a rizsporos parókák alatt, urak és hölgyek állandóan tetvesek voltak, és a mosdatlanságuk szagát csak az akkor kitalált parfüm illata tompította.

Nézzük tovább, hogyan is alakult az emberiség egyik intim tevékenységének helye, mely mára sokak által elmélyült gondolkodásra, újságolvasásra, önfeledt dohányzásra, és még kávé ivására is használt helyiséggé vált. Ez a helyiség ha jól sejtem már kitalálták, a W. C.

A bibliából, Mózes törvénykönyvéből, ismeretes, hogy a településeken és táborhelyeken keletkezett emberi ürüléket milyen gyakorisággal és milyen módon kell eltakarítani, sőt milyen eszközökkel történjen meg az.

Rómában erről is mint a tisztálkodásról, az állam gondoskodott, és nem úgy mint manapság. A szennyvizet földalatti kiépített csatornákban a lakott területekről a vízgyűjtőkbe vezették a város alatti folyószakaszba. Ezt a módszert később a XIX.- század közepén vezeték be újra a nagy járványok leküzdésére Európa szerte.

Az ókor vívmányai, mint oly sok minden, a középkorra feledésbe merültek, és a csatornarendszert felváltották az ürülék elhelyezésére szolgáló gödrök, és nyitott szennyvíz elvezető árokrendszerek.

A gödrökből és csatornákból elszivárgó bomló anyagok, épen úgy, mint a mai falvak esetében a felszíni vizeket, így az ivóvízkészletet, fertőzve, óriási pusztításokat okoztak, emberek millióit betegítették meg. Sajnos ezek a járványok, ha nem is Európában, de ma is épen úgy pusztítanak. (Lásd: Tífusz, Vérhas.)

Ezeket a nyílt szennyvízcsatornákat a köznép riméknek nevezte. Később Angliában a világon először, ezekben az árkokban, úgynevezett úsztatórendszeres csatornahálózat került kiépítésre, mely zárt rendszerű volt és a benne lévő állandó vízmennyiség biztosította a szennyező anyagok elvezetését a lakott területekről. A bevált régi római módszer így éledt újjá. A vízzel úsztatott a szennyvíz elvezetésének gyakorlata, műszaki megoldása mára az egész világon elterjedt.

Budapesten 1870-től Bazalgette angol mérnök útmutatásai alapján kerül ez a csatornarendszer kiépítésre. Ma is ez a rendszer található a főváros alatt, mely kétmillió embert szolgál ki hibátlanul.

Ez a csatornarendszer teszi lehetővé, hogy a mai értelembe vett fürdő- és W. C. helyiségek otthonunk igen fontos részét képező, mára már luxust sugárzó helyiségeivé váljanak.

Talán az ősökhöz képest ma is van mit szégyenkezni, hiszen eltelt azóta majd kétezer év, és a csatornázás, a házak fürdőkkel, és W. C.-kel való ellátottsága terén még ma is találhatunk kifogásolni valót.

Térjünk vissza az időrendiséghez, és nézzük meg, mi történt hazánkban a századforduló után a fürdőzés kultúrájában? Az 1900-as évek elején a polgári családok kiváltsága volt, hogy a konyhákban legalább, úgynevezett falikútból (még ma is található régi bérházakban) ivóvíz folyjon. A fürdőszoba még ennél is magasabb körökből kikerült emberek lakásában volt található. Ebben öntöttvas, vagy horganybádog kád szolgált a fürdésre, melybe a melegvizet a konyhai sparhelt üstjében melegítették, vagy a nagyúri villák fürdőszobáiban már ekkor megtalálható fafűtéses rézhengerekből nyerték. A mosdó, vasállványra helyezett fajansz, vagy horganybádog lavór volt, fajansz vizeskancsóval. A W. C. nem volt a lakás tartozéka, az a házak folyosóvégi mellékhelyiségeiben kapott helyet. A W. C.- kagylók öntöttvasból készültek, de a vízöblítés angol mintára, már megoldott volt.

Az éjszakai szükségleteket az ágy alá tolt fedővel vagy díszes terítővel letakart porcelán, illetve fajansz edényekbe végezték el. A helyiségek fala meszelt, míg az aljzat teradzo burkolattal volt ellátva. A világítást a kinti helyiségekben sokszor gyertyával biztosították.

Forradalmi változás ezen a téren a két világháború között a 30-as évek elején a Bauhaus (új építészeti irányzat) idején történik, mikor is a lakberendezési tárgyakat úgy tervezik meg, hogy azokat az akkori ipar tömegesen tudja legyártani. (Az ipari formatervezés kezdete.)

E kortól készülnek sorozatban öntöttvas fürdőkádak, W. C.- kagylók, falimosdók, réz öntvény csaptelepek, és megjelenik az első gázüzemű vízmelegítő is. A fejlődésben megtorpanást csak a II. Világháború, és az utána bekövetkezett helyzet hoz. Mintegy két évtized szükséges ahhoz, hogy a fürdőszoba kultusz ismét virágzásnak induljon hazánkban. Építészeinknek köszönhetően, a meginduló házgyári, szovjet mintára épülő panellakásokba a W. C. és fürdőhelyiségeket, mint kötelező létesítményeket tervezték be, melyek ugyan nem haladták meg alapterületileg a szükséges minimumot, de végre volt, és az egyszerű ember lakásában is komfortnövelő tényezővé válhatott. Felújítási lehetőségeikről a későbbiekben részletesen is foglalkozunk.)

Mára a társasházak és az egyénileg épített házak világában már sokszor nem az a kérdés, hogy legyen e közös a fürdőszoba a W. C.-vel, hanem az, hogy melyikből hányat építsünk?

Tudnunk kell azonban, hogy e helyiségek megépítése a ház legköltségesebb részei, hiszen idekerülnek a legdrágább berendezések, a legköltségesebb burkoló- és szigetelő anyagok és mindezek beépítés után, már csak igen nagy költségekkel mozdíthatok máshová. Ezért minden esetben jól gondolják át, akár új helyiséget építenek, akár átalakítanak, akár csak felújítanak is, tervezéstől a kivitelezésig a munkákat, de a beépítésre kerülő anyagok beszerzését is.